Kisminkelt férfit látva ma még sokan csodálkoznak vagy meg is botránkoznak. Pedig a jelenség a nem új keletű. Elég, ha csak Casanova vagy a csodás Napkirály, XIV. Lajos francia király példáját említjük. Rengeteg időt töltöttek a tükör előtt, púderezték parókáikat, igazgatták ruhafodraikat, literszámra öntötték magukra a parfümöt. A piperkőcködés, parádézás hajdanában is csak a gazdagabbak kiváltsága volt, a szegény ember nem ért rá arra, hogy reggelente cicomázza magát, s fodros ruhákba bújva induljon a földekre, műhelybe, istállóba, piacra. A „modern korban” Carl Gustav Mannerheim finn tábornokról írta 1954-ben Indro Montanelli, hogy „csizmája mindig kifogástalanul fényes volt és körmei gondosan lakkozottak“. A lap felidézi azt is, hogy Bobby Solo milyen megrökönyödést váltott ki az 1964-es San Remo-i fesztiválon, amikor kifestett szemmel és alapozóval alaposan bekenve énekelte a szívhez szóló slágert, az Una lacrima sul visót. (Egy könnycsepp az arcon).
A hetvenes-nyolcvanas években kinevették a túl nőies, finom lelkű férfiakat, akkoriban az igazi izmos férfiak és a durva macsók voltak divatban, akik nem sokat törődtek öltözékükkel, vagy azzal, borostás-e az arcuk. Divatos volt az erőfitogtatás, divatosak voltak a túlélőtáborok, férfias kalandtúrák, fiatalabbaknak az extrém sportok. Az akkori amerikai típusú filmekben vagy magazinokban az „igazi“ férfit fizikai erő és bátorság jellemzi, kizárólagosan heteroszexuális, sebezhetőséget jelentő érzelmeit, mint pl. bizonytalanság, gyöngéd igények stb. elnyomja, gazdaságilag független, kapcsolataiban nők és férfiak felett egyaránt fölényre törekszik, és igen fontos számára a szexuális „hódítás“.
Sokan azt mondják, az új évezred metroszexuális-szimbóluma erre a macsó-korszakra ad választ.
